BELSŐ VILÁGUNK MÁGIKUS KÉPEI

Beavatás az intuíció, a kreativitás, a megváltozott tudatállapot világának segítő, előrevivő világába.

A képek a tudattalan, számunkra ismeretlen, rejtett mélységeiből, a sötétség birodalmából merülnek fel a mandala megfestésekor. A mandalák egyszerű képek, minták, mintázatok, amelyekben formák, és színek segítségével kódolt üzeneteket kapunk belső világunkból.
A kiállításon nem tettünk mást, mint a mandalákat visszahelyeztük a tudattalan sötétségébe, oda, ahonnan felhoztuk őket. A kiállításnak az a célja, hogy az embereket elvigyük abba a csendes, kreatív térbe, ahol a mandalák, és az álmok is születnek. A látogatóknak így lehetőségük nyílik arra, hogy ne kész, felhozott képeket nézzenek végig passzívan egy hagyományos kiállítás keretében, hanem aktívan, egy lámpa segítségével (fény a tudat fókusza) kutatva, keresve, rátalálva, rácsodálkozva, az alkotás folyamatába beleilleszkedve találkozhassanak a kiállított mandalákkal. A sötét, hűvös, érzelmekkel terhelt, mozgó árnyakkal teli pince, az érzelmeinket szimbolizáló, és a mozgásunkat akadályozó színes lufik inspiráló hatással keltik életre a mandalákat, kreatív, érdekes, folyamatosan változó színes érzetekkel, érzésekkel, gondolatokkal megtöltve azokat egyénektől, lelkiállapotoktól, elvárásoktól függően. Olyan az egész, mint egy álombeli séta, ami után, a látott képek még sokáig nem hagyják nyugodni az embert, erős késztetést érzünk arra, hogy megfejtsük, megértsük őket, és beszéljünk róluk.

A mandalák segítségével könnyebben megérthetjük az érzelmek szerepét, és eredetét az életünkben. A mandala középpontjából születik meg minden, és áramlik sugarasan vagy spirálisan kifelé a tudattalanon keresztül, a tudatos, és a személyiség felé. Ezért van az, hogy sokszor nem tudjuk megmondani, hogy miért vagyunk boldogok, szomorúak, tele önbizalommal, vagy elcsüggedve, és miért szeretünk egyeseket, és miért gyűlölünk másokat. Az érzelmek nagyon mélyről jönnek. Van, amelyiket el tudjuk fogadni, és felengedjük, és van, amelyiket nem, és visszanyomjuk a tudattalanunkba. A mandalákban nagyon szépen lehet látni, hogy hogyan bánunk az érzelmeinkkel. Szabad utat engedve nekik, vagy gátakat emelve kezeljük az érzelmeinket. Mindenki tudja szinte, hogy veszélyes az érzelmeket elnyomni, mert azok idővel robbannak, és kárt okozhatnak önmagunkban, és a környezetben is. Természetesen ebben az esetben sem kell túlzásokba esni, és minden tudattalanból érkező impulzivitásnak rögtön engedelmeskedni, mert akkor biztosan beilleszkedési problémáink lesznek, nehezebben fogadnak el bennünket az emberek, mert kiszámíthatatlanokká, kiismerhetetlenekké, logikátlan érzelmeink játékszerévé válunk. A megoldás az érzelmek tudatosítása, és a megfelelő helyzet megtalálása, hogy azokat meg tudjuk élni.

Az érzelmekkel nem lehet vitatkozni, kétségbe vonni, és nem lehet nem tudomást venni róluk. Az érzelmeink öntörvényűek. Az érzelmekkel bánni művészet, az érzelmek színesebbé, gazdagabbá, és teljesebbé tehetik az életünket, de tönkre is tehetik, ha nem tudunk velük mit kezdeni. Az érzések a tudattalanban születnek, a tudatalatti pedig maga a végtelen intelligencia. Az érzelmeken keresztül tarthatjuk a kapcsolatot a tudattalanunkkal, segíthetnek bennünket a belső segítő erők aktivizálásában, és általuk találjuk meg a saját utunkat.
Milyen érzelmeink vannak?
Érzelmek: elfogadás, düh, vágyakozás, unalom, undor, irigység, félelem, bűntudat, gyűlölet, öröm, féltékenység, szerelem, lelkiismeret-furdalás, bánat, meglepődés….

Mára a pszichológia is fontosnak tartja az érzelmeket a személyiség fejlődésében. Az érzelmekkel való kapcsolatunkat az érzelmi intelligenciával (EQ) is kifejezhetjük, amely  olyan képességek összefoglaló megnevezése, mint az önmagunk ösztönzése, a csalódásokkal dacoló, rendíthetetlen kitartás, az indulatok lefékezése, a vágykielégítés késleltetése, hangulatváltozásaink kiegyensúlyozása, az empátia, a remény, a megérzéseinkre való odafigyelés, önmagunk elfogadása, szeretete, és kifejezése.
Az ambíció, az önkontroll és az önismeret, szintén az érzelmi intelligencia fejlettségére utal, mint ahogyan az is, ha jól ki jövünk az emberekkel. Ha nem csak saját, hanem mások lelkiállapotában is eligazodunk, ha megtaláljuk velük a közös hangnemet és leolvassuk róluk az érzelmeiket. Ezekben az esetekben a bennünket naponta érő információk gyors, spontán, és hosszas töprengés nélküli feldolgozását jelenti. A feldolgozandó információk két alapvető területe tartozik ide: az intraperszonális (személyen belül keletkező) és interperszonális (személyek közti érintkezés során keletkező) információk.
Az emocionális intelligencia öt mérhető területe a következő: az öntudatosság, ami arra vonatkozik, hogy az ember mennyire ismeri önmagát, életét és főleg saját érzelmi életét; az önirányítás a saját érzések, hangulatok feletti uralmat, kontroll-képességet jelenti; az önmotiváció, ami az egyén kitartására, szívósságára, szorgalmára vonatkozik (mennyire tudja magát motiválni cselekedetekre). Ez az első három dimenzió tehát az emberek saját személyiségével van szoros összefüggésben. Az utolsó két dimenzió viszont más emberekkel való kapcsolatainkra, viszonyainkra vonatkozik: az egyik az empátia, vagyis a mások helyzetébe, érzelmeibe való beleélés képessége, és a második a kapcsolatteremtés, a kapcsolatok kialakításának és fenntartásának képessége úgy, hogy azzal elégedettek legyünk és abban örömet találjunk.

A kiállításon lehetőségünk nyílik egy kicsit kilépni a mindennapok rohanó, felszínes életmódjából, és elmerülni belső világunkban, ahol nem kell bebizonyítani senkinek, hogy értékesek vagyunk, hogy nem az egyik, a sok közül valók vagyunk, hanem emberek vagyunk, akik mind egy szálig megismételhetetlenek, akikből csak egy van. A kiállítás a játékról, a gyermeki énünkről, és arról a belső örömről szól, amellyel képesek vagyunk mindnyájan az örömre, és felhívja a figyelmünket arra, hogy ne kívülről várjuk az örömet, hanem önmagunkat felfedezve, a belső örömünket használva teremtsük meg az öröm, és a boldogság teli pillanatokat magunk és mások számára.

Kiss Gábor

A külső és belső magatartás kölcsönhatása

 Az eredményes élet pszichogenezise mindenkor kettős természetű. Egy külső és egy belső részre tagozódik. A követendő módszer tehát belső világunk és külső magatartásunk képzésére egyenlő súlyt fektet. Az akarat, koncentratív képesség, imagináció, karakterológiai ismeretek, az önanalízis és szimbólumfejtés tehetségének fejlesztését éppoly fontosnak tartja, mint bizonyos feltételek betartását a külső viselkedésben. Mert szavaink, mozdulataink mind önkénytelen rituálék, amelyek erőket indítanak el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkből, végül visszahatnak ránk.

Ha összehasonlítunk egymással két embert, akik közül az egyik az életnek úgynevezett "főszereplője", vagyis kreatív, lendületes, akcióiban sikeres és népszerű, a másik pedig árnyékbanjáró, önbizalomhiánytól kínzott, tipikusan "peches" karakter - látni fogjuk, hogy a kettő felépítésében, általános viselkedésében milyen mélyreható különbségek mutatkoznak.

A "peches" ember folytonosan siránkozik, panaszkodik, régi sérelmeit beszéli. Sértődöttsége esetleg oly mély, hogy fuldokolva magában tartja e tartalmat, de gondolatai medrét színültig tölti vele. Arckifejezése, testtartása, minden pórusa ezt az atmoszférát árasztja. Ha valamit elmond, előadását pesszimisztikus megjegyzésekkel tarkítja. Rendszerint feltételes módban beszél ott, ahol határozottságra és lendületre volna szükség. "Ha esetleg..." - "Azt hiszem, amennyiben lehetséges volna, úgy talán..."- "Bár nem vagyok biztos benne" - "Várjunk... én nem tudom... hátha..." - ezek a kedvenc kifejezései.

A "szerencsés" ember derűs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen tudja, hogy ebben nincsen semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan embert választ ki e célra akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a szolidaritás az emberi együttélés alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét kiegészítő lénytől kaphat. Ezt a szolgálatot azonban egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja. A panasz, a minden életjelenségre rávetített kedvetlenség, sérelmeink kántálása olyan koldushoz tesz bennünket hasonlóvá, aki siető, begombolkozott emberekhez szegődik az utcán, és türelmetlenül odavetett alamizsnákból próbálja összehozni szükségleteit. A kifacsart tagokkal, szenvedéstől eltorzult arccal az utcasarkon némán vonagló koldus szintén nem arat többet nyomorúságos filléreknél, amelyek legfeljebb napi tengődését fedezik de állapotán, helyzetén egyáltalában nem változtatnak. Ez a magatartás a kívülállókból még sohasem váltott ki olyan döntő akciót, amely a koldust kivételes pozícióba emelte volna. Az attitűd maga a sors tehát; a  rituálé, amellyel ezt az életformát idézzük, a magunkévá tesszük.

Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája

Főoldal