<<<	2004 - július Korbely Zsuzsa mandalája	>>>
	Magyar  lovas mandala

A mandala elemzése:

Most nem az alkotóról szeretnék írni, hanem a mandala témájáról, a hatásáról, magáról a mandaláról. Ez a mandala nagyon sok jelentést, tudást hordoz párhuzamosan önmagában:

Egyszer beszél a magyarságunkról, az őseinkről, a régi szép időkről, mikor hódító, veszélyes, egységes, és bölcs nép voltunk. 
A harc, a ló, az íj mind egyfajta beavatási eszköz. 
A harcból nem biztos, hogy élve vagy egészségesen visszatér az ember, ez mindenképpen olyan belső változásokat indít meg a harcosokban, amik nyitottabbá teszi őket a másik világ felé (a tudatalattijukkal jó viszonyban vannak). A harcban önmagunk vagyunk az igazi ellenfél, önmagunkat, félelmeinket, érzéseinket, gondolatainkat kell legyőzni. A harc csak alkalom, hogy a belső rend, harmónia és erő megmutathassa magát. A harcban hagyni kell, hogy a belső erő tegye a dolgát.
A ló nem csak a leghűségesebb társa volt a magyaroknak, de a létfenntartás egyik fontos eszköze is. A lovat ma gyógyításra is felhasználják. Hihetetlen önbizalmat tud adni, hogy az embernél jóval nagyobb testű élőlény az akaratunknak engedelmeskedik. Ha irányítani tudjuk a lovat, akkor az életünket is jobban a kezünkben tudjuk tartani. A másik fontos adománya a lónak a monoton ritmikus mozgása, melynek segítségével egy éber, megváltozott tudatállapotba kerül az ember. S ebben az állapotban a szabaddá vált tudatalatti erejével megoldódnak az addig megoldhatatlan problémák is. 
Az íj is a szellemi fejlődés fontos eszköze, gondoljunk a Zen-re. A Zen íjászatban a cél megragadása, a koncentráció a fontos, azt tanítja, hogyan váljunk eggyé a céllal, s mikor ez sikerült, akkor az íj megfeszítése, a célzás, és a nyíl kilövése már magától történik. Az ilyen lövés mindig talál! Ez a legmagasabb rendű megtapasztalás, a satori, a belső megtapasztalása a valóságnak. 
A mandala közepében élő, napfényes, békés, meleg, biztonságos, szeretett otthont találunk, amelyet a harcosok védenek meg a külső behatásoktól, lovaik patája által felvert porral rejtenek el a külvilág szeme elől, és ahova pihenni, feltöltődni járnak. A belső rész organikus felépítése szimbolizálja őseink természetszeretetét, a természettel való együttélés harmóniáját.

Másodszor beszél ez a mandala egy titokzatos, földöntúli világról, egy Sambaláról, amely a hétköznapi emberek szeme elől rejtve van, csak a beavatottak láthatják. A bejutás ide, mint a buddhista mandalák esetében is, csak áldozatok, harcok árán lehetséges. A kapuk és a démonok helyett itt a lovas harcosok feladata, hogy a belső szent területet megvédjék, elrejtsék a profán világ elől. Sambalája nem csak Tibetnek van, hanem van a magyar népnek is, erről szól az ősi kultúra, vallás, és hitvilág, ettől volt olyan erős a honfoglaló magyar nép.

Harmadszor beszél ez a mandala önmagunkról, hiszen az egész életünk állandó harc, küzdelem, alkalmazkodás. A lovasok nagyon jól szimbolizálják tudatos énünket, a por, a lovak patája alatt a tudatalattit, amiről semmit nem tudunk, tudatos énünk számára átláthatatlan, és az élettel teli középső részt a Selbst-et, Énünk teremtő központját, középpontját.
A visszafelé íjazó lovasokról eszembe jut, a múlt fontossága. Az, hogy mit tanultunk, mit tapasztaltunk, és mit kaptunk az élettől nagy mértékben befolyásolja jelenünket, ez az ok és okozat törvénye. Azok számára, akik tanulni szeretnének, a múlt a legjobb tanító. 
Megmutatja, hogy hol hibáztunk, hogy mi az, amit jól csináltunk. A múlt az egyetlen, ami teljességében elemezhető és megismerhető. Óriási lehetőség a múltat megismerni. Haladjunk előre (ahogy a harcost viszi a ló előre, úgy visz bennünket is a sorsunk tovább) és ismerjük meg, majd engedjük el a múltat (váljunk eggyé a céllal és engedjük útjára a nyílvesszőt, ahogy őseink is tették az ellenséggel), éljünk a jelenben (üljünk lovunk nyergében). 
Igaz a mandala külső részének háttere, piszkos szürke, szürkés kék, töredezett, foltos ami eléggé depressziós hatással van az emberre, de ezzel a lovasok mit sem tőrödnek, teszik a dolgukat, ilyen világban élünk. A lovasok szinte teljesen egyformák, nem tudjuk általuk megélni a lentet, és a fentet, a múltat és a jövőt, a négy égtáj más minőségét, ettől egy kicsit rapszodikussá válik a körforgás. Olyan érzés, mikor a lemezjátszó tűje megakad, és egy helyben, ugyanabban a barázdában jár, s nem tudja folytatni a dallamot. 
A lovak (táltos lovak) mintha a levegőben repülnének, s mégis port ver fel a patájuk, képzelet és valóság eggyé válik, s rájövünk lassan, hogy minden a világunkban csak illúzió. Egy valóság létezik csak, a belső napfényes központunk, s ha megtapasztaljuk, utána már bármilyen világban elboldogulunk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, mint a mesékben.

Az elemzést készítette:  Kiss Gábor