<<<	2004 - szeptember	>>>
	A szeretet mandalája

A mandala elemzése helyett, most egy kis esszét olvashattok:

 
Megszülettél. Megérkeztél…valahonnan. A „valahonnan” az egy sejtelmes kék körülöttünk. Körös-körülöttünk. Szép lassan megfordultál, hogy megfejtsd a titkot - de mögötted a semmi volt. Azt kérdezted:miért. Az első kérdésed.

Aztán előre néztél, mert volt ott valami érdekes. Ez az érdekes leginkább egy zöld bolygóra hasonlított. Ismerősnek tűnt, de mégis mintha minden új ruhába bújt volna. Egyre csak hívott. És befogadott. Ezzel a tiéd lett.

Elindultál felfedezni. Kíváncsi voltál. Hiszen ennek a bolygónak gyöngyből van a koronája, a körös-körül kék ég alatt, a végtelen-végig. Vajon mit szólna a korona, ha ráülnél az egyik gyöngyére? Szép lassan megközelítetted az egyiket. Ez sikerült!
 
Tovább, tovább, gyerünk! Lám itt egy zöld háló - neked lett kikészítve. Leereszkedtél hát rajta. Nézted, csodáltad a hálót, mintha minden pontját a fény kötné össze. Mindegyik fénypont pontosan olyan volt, mint egy tükör. Megláttad magad az egyikben. Kérted őt, hogy legyen a te tükröd. Belenéztél, hogy választ kapj, de a tükör megszólalt: ó, kedves barátom, hol vagyunk még attól… Jó, jó - mondtad, és a tükröt magaddal vitted. Néha belenéztél a szemeddel.

Észrevetted, hogy minden válasz mögött van egy újabb kérdés. Azt kérdezted magadtól, vajon mi tartja össze ezt a zöld bolygót? A korona…vagy valami más is? Már tudtad, hogy ehhez beljebb kell menned. Lássuk csak. Legjobb, ha a fényt követed.

És a fény egyszer csak elkezdett szétszóródni, a színkavalkád megbabonázott! Először a narancsot pillantottad meg, gyorsan-rögtön-azonnal kellett, rá is ugrottál, de hopp: melléültél! Látod, pedig kiszámítottad. De akkor még nem tudtad, hogy a számítás hideg. Jobb, ha egy darabig itt meghúzod magad. Megtörölted a homlokodat és körülnéztél. Mennyi virág! Igen, meg kell tudnod, vajon mi tartja össze - az ibolyát a kékkel a zölddel, a sárgát a naranccsal, a narancs hogyan változik vörössé, vajon honnan indulnak? Van legelső? Érezted, hogy a fény rejtőzött el mindegyik virágban, tetőtől-talpig! A meleg sárga… a végtelen kék… a kezdetek… Milyen gyorsan repül az idő! Lám, a tüzes vörös… milyen izgató.

Pörög-forog az egész virág-világ! Micsoda pompás, pazar játék! Vajon melyik a te otthonod? Otthont akartál. Azonnal és hosszút és meleget. Tudtad, hogy a virágok a barátaid? Nézd meg mindegyiket külön-külön. Hiszen nálad van a tükröd! A tükör ítél. Ítélet? De akkor hol marad a felfedezés öröme? De ezt akkor még nem tudtad kérdezni.

Biztosan létezik a szebb, a több, a magasabb. Valahol ott kell, hogy legyen a legtöbb, a legszebb. Szebb, legszebb, legeslegszebb… hiszen ennek nincs teteje és nincs mélye. A csoda, a titok ott rejtőzik a sárga szirmok között, körbeöleli a végtelen kéket, és a közepét úgy hívják, hogy pillanat. A pillanatnak öröme van és szeszélye. És műve az egész.

Mi van ott benn? Azt csak te foghatod. Te-benn-ed van. Amit te látsz, azt csak te láthatod. Ne a szemeddel! Ekkor letetted a tükröt.

Azt mondtad, a változásnak élsz. Látod, egy darab körben mégis elfér az egész életed. Meghatározott rendben, fegyelmezetten. A szeretett otthonod. Az otthonaid. Ott sorakoznak a kitörés állandó vágyával. Tudtad, hogy a kereteket te magad adod? Csak a mérgezőtől félsz - azt lezárod magadban. A többit szereted. A változásnak élsz, de a virágszirmokat mind összegyűjtötted. A hideg, számító napokra.

Azt mondtad, a zölddel nem tudsz mit kezdeni. Azt mondtad, félsz a zöldtől. A zöld a szív színe. Ezen keresztül szeretünk. Látod, féltél szeretni. Megtalált. Megtaláltad. Tudtad, hogy ez az ünnep?

Látod, bele tudtad tenni a bolygódba az összes színt, amit a vezető fényed megmutatott. Van vége? Mit látsz? Az örökös változást, miközben az egy-magadat keresed? Mindnyájan ugyanazt keressük, csak a virágunk színe más. Angelus Silesius fogalmazta így: „Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod; istenné, ha hiszed, földdé, ha azt imádod.”
 

Október  hónap mandalája >>>