Amit a misztikusok, a művészek, a sámánok már régóta érzékelnek, azt ma már a tudomány is kezdi felismerni.

Misztikus élmények és az agy

Rendkívüli, misztikus élményeket ősidőktől fogva tapasztaltak az emberek. Ezek fő jellemzői az én kitágulása, határtalanná válása, összeolvadás érzése a világgal, a mindenséggel, időtlenség, örökkévalóság érzése, különleges harmónia átélése, látomások, hangok érzékelése stb. Mindez felkelti azt az érzést, hogy valami természetfelettivel kerültünk kapcsolatba, valamilyen végső, igazi, a látszatok mögött rejlő valóságot ismertünk meg. Az antropológiai kutatások tanúsága, a keresztény misztikusok beszámolói vagy intenzív meditációt végzők elmondása alapján tudjuk, hogy mind a sámánok, mind a keresztény szerzetesek, de ma élő hétköznapi emberek egyaránt átélhetnek ilyesmit.

„A sámánizmus az egyik legrégebbi vallási megnyilvánulás, amely meglepő hasonlóságot mutat a legkülönbözőbb földrajzi helyeken. Ez az emberi agy felépítésére vezethető vissza.
Technikáik, amellyel a megváltozott tudatállapotot a közösség tagjaival együtt elérték, ma is számos vallási és egyéb rituáléban, szertartásban megtalálhatók. A sámán közvetített a szellemek és a közösség tagjai között. Ezzel lehetőséget nyújtott arra, hogy az emberek belső, lélektani folyamataikkal bánni tudjanak. A megváltozott tudatállapotot a sámán közösségi szertartások keretében felhasználja a gyógyításra mivel az agy tudattalan struktúráit aktiválja, és egyidejűleg a közösségi támogatás erejére is támaszkodik. A közösségben együttesen átélt megváltozott tudatállapot és látomásos, képi agyműködés olyan bonyolult információk feldolgozását és integrációját teszi lehetővé, amelyet a fogalmi gondolkodás -elszakadva a mélyebb érzelmi és fejlődéstörténetileg ősibb agyi gyökereitől - nem lenne képes. A lényeg az, az agyi felépítésünkből fakadó képesség -nevezhetjük a test bölcsességének is - amely rendelkezésünkre áll, ha tudunk bánni vele - és ha társadalmi körülményeink lehetővé teszik használatukat. „ Winkelman
 

Tudományos világképünk fejlődése

A párizsi egyetemen 1982-ben különleges kísérletre került sor. Az Alain Aspect fizikus vezette kutatócsoport egyes vélemények szerint a 20. század egyik legfontosabb megfigyelését tette.
A francia kutatócsoport felfedezte, hogy bizonyos körülmények között a szubatomi részecskék, például az elektronok képesek egymás között az azonnali kommunikációra, függetlenül a közöttük húzódó távolságtól. Így nem számít, hogy 3 méterre vagy 10 milliárd kilométerre vannak-e egymástól. A jelek szerint valahogyan mindegyik részecske tudja, hogy mit csinál a másik. A probléma ezzel csak az, hogy ellentmond Einstein azon tézisének, miszerint semmilyen információ nem haladhat a fénysebességnél gyorsabban.
David Bohm, az University of London fizikusa például arra jutott, hogy univerzum kézzelfogható szilárd formája csupán látszólagos, a mindenki által megélt valóság gigantikus hologram.
Bohm szerint a szubatomi részecskék nem azért képesek egymással kapcsolatban maradni, függetlenül a távolságtól, mert valami titokzatos jel áramlik közöttük. Ehelyett a szétválasztottságuk nem más, mint a megfigyelőt becsapó illúzió.
A kutató érvelése szerint a valóság valamely mélyebb rétegében ezek a részecskék nem különálló egységek, hanem egy alapvető egész kiterjesztései. A jobb megértés érdekében Bohm a következő példát vezeti elő. Képzeljünk el egy akváriumot, amelyben egy hal úszkál.
Az akváriumot nem láthatjuk közvetlenül, és a benne szereplő világról is csak tévékamerák révén értesülünk. Az egyik kamera az akvárium elejét veszi, a másik az oldalát. A megfigyelő a két monitor képét figyelve azt gondolhatja, hogy a két hal külön-külön létezik, majd a halakat tovább figyelve felfedezi, hogy valami kapcsolat van közöttük.
Amikor az egyik hal elfordul, a másik ugyanabban a pillanatban hasonló fordulót végez. Ugyanígy amikor az egyiknek az eleje látszik, a másik mindig az oldalát mutatja. Ha a teljes összeállítás továbbra is rejtve marad a megfigyelő előtt, az nyugodtan feltételezheti, hogy a halak valahogy összebeszélnek, ezért mozognak egyszerre.
Bohm szerint a szubatomi részecskékkel pontosan ez történik az Aspect-féle kísérletben. A látszólagos fénynél is gyorsabb kommunikáció valójában arról árulkodik, hogy a valóságnak a kézzel foghatónál mélyebb rétegei is léteznek. A szemmel nem látható komplex dimenziókat ugyanúgy nem érzékeljük, mint a megfigyelő a halat körülvevő akváriumot.
A részecskéket azért látjuk egymástól elválasztva, mert csak a valóság egy szeletét érzékeljük. Az ilyen részecskék nem különállóak, hanem részei a mélyebben meghúzódó egésznek. És mivel a fizikai valóságban mindent ez épít fel, az univerzum is csak egy illúzió.
Ha a szubatomi részecskék csak látszólag szétválaszthatóak, az annyit is tesz, hogy a valóság mélyebb szintjein a teljes világegyetem összefügg.
Keleti vallások már régóta azt tartják, hogy az anyagi világ illúzió, és bár azt gondolhatjuk, hogy fizikai lényként mozoghatunk a fizikai világban, ez is csak képzelődés. Valójában vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egy szelete a valóságnak.
Az univerzumban minden agy részét képezi a láthatatlan egésznek, és a telepátia, a telekinézis, a sok vallási illetve misztikus élmény, például az univerzummal való transzcendens együvé tartozás érzése pusztán a valóság mélyebb szintjeinek az elérését jelenti.

„Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést.” Weöres Sándor

A mandala a világegyetem képe, az egész univerzum a kiáradás folyamatában megjelenítve. A mandala segítségével a mélyebb valóságból felhozott képek segítik az egységhez való tartozás megtapasztalását, segítik megérteni kik vagyunk, mi miért történik velünk.
Ha nem ásunk le elég mélyen, akkor úgy járunk, mint az a kertész, aki, csak kihúzza a tarackokat a földből, aminek a gyökerei beleszakadnak a földbe, és hamarosan újból kinőnek. Ha meg akarjuk érteni az életünket, az érzéseinket, a gondolatainkat, és túl szeretnénk lenni bizonyos élethelyzeteken, akkor olyan mélyre kell ásnunk, hogy a taracknak ne maradjon a földben gyökere. Ez azt jelenti, hogy egy tarack föld feletti részéhez, akár 3-4 méteres körzetben fel kell tárnunk a földet. Vagyis egy élethelyzet megértéséhez sokat kell dolgoznunk, nagy területen, mélyre kell leásni, ha végleges eredményt szeretnénk elérni. Az emberek nagy része felszínes, türelmetlen, izgága, és hiába keresi egyik tanítótól a másikhoz, vagy tanfolyamról tanfolyamra vándorolva a spirituális lehetőségeket, soha nem fog felmutatható eredményt, és valódi sikerélményt elérnie, mert a probléma látható részére fordít csak időt, és energiát, ideiglenes eredményeket elérve. A tarack föld feletti részének eltávolításával még több tarack fog kinőni, és a kertünk egyre jobban elgazosodik, nem engedve elegendő helyett a hasznos nővényeink számára.

 A fenti mandala mintáról annyit, hogy tudattalanunk be van hálózva, mint faágak, amiken lefelé haladva egyszer elérhetjük a középpontunkat. De ez nem statikus, állandó szerkezet, hanem folytonosan változik, ezt szemlélteti a háttérben forgó spirál.

Búcsúzóul egy versrészlet József Attilától, aki számára nem volt idegen a mélység.

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.” József Attila: A Dunánál-részlet

 

Kiss Gábor