Régóta érik bennem egy megfigyelés az ember személyiségével, Egójával kapcsolatban. Már többször is említettem írásaimban, hogy a személyiségünk nem egy homogén valami, ami egy tömbből van kifaragva, hanem részekből, töredékekből, szilánkokból áll össze, és ettől lesz az ember személyisége dinamikus, ami azt jelenti, hogy különböző helyzetekben különbözőképpen reagálunk, érzünk, gondolkozunk. Ezek az önálló töredékek, részek lehetnek az okai az egymással küzdő lelki folyamatoknak, lelki törekvéseknek, vágyaknak, belső hangoknak, és belső ellentmondásoknak. Hétköznapi tudatszinten az ember nem képes érzékelni ezeket az egymásnak feszülő erőket, amelyek ez által nem tudatosulnak, ezért érzi néha az ember, hogy az élete, a sorsa rángatja őt, és sokszor nincs ereje kitartani egy cél mellett, sokszor pedig képtelen dönteni. Az eddigi „munkásságom” során összegyűlt tapasztalataim arra mutatnak, hogy tudatos Énünk töredékei mögött önálló előző életek húzódnak, ezeket én lélekszikrának neveztem el. Több ilyen lélekszikra érdekes, és nagyon bonyolult személyiséget tud létrehozni, hiszen mindegyik lélekszikra mögött egy teljes személyiség található, amelyeket az előző életeinkből hoztunk. Ezek a lélekszikrák mind más előző életekben kötött kapcsolatokból eredendően érdekes, és nagyon bonyolult kapcsolatrendszert tudnak kialakítani ebben az életünkben. Ezek a lélekszikrák építőkövek, amelyek segítségével egy bonyolult személyiség, és életsors alakítható ki. Ezek a lélekszikrák felderíthetők, átélhetők, megismerhetők, és sokkal közelebb juthatunk általuk önmagunkhoz. Ez a világ az ok-okozat törvénye alapján játszódik, ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy egy bonyolult ok-okozat struktúrában létezünk, vagyunk definiálva.
Ahhoz, hogy jobban megismerjük magunkat, ahhoz, hogy jobban megértsük, hogy mi minden lakozik bennünk, ahhoz, hogy jobban megismerjük a sorsunkat, ahhoz, hogy túl lépjünk egy statikus pszichológiai személyiség modellen, mindenképpen foglalkoznunk kell a lélekszikráinkkal.

Hogy jobban megértsük a fentieket, képzeljük le, hogy mi most egy lovasfogat vagyunk. A kocsi –a fizikai testünk - elé 4-6 ló - a lélekszikrák - van befogva, és ezt a fogatot a kocsis irányítja, amely a tudatos énünk. A kocsisnak végig kell vezetnie a fogatot egy útvonalon, ez a mi sorsunk.
Kérdem, hogy mindegy hogyan fogjuk be a lovakat? Nem! Ahhoz, hogy jól fogjuk be őket, ismernünk kell a lovakat. Az irányításhoz pedig kommunikálnunk kell tudni velük. S közben még az útra, és arra is figyelnünk kell, hogy mit bír ki a kocsi, és a lovak.

Szepes Mária így ír mindezekről a Mindennapok mágiája című könyvében.
„Mindannyian a rejtélyes múltból az ismeretlen jövő felé tartunk. Kevesen tudják, illetve csak egészen kivételes szellemek tudatosítják, honnan jöttünk és hová megyünk. Az ember általában a születés és halál két sorompója közé beszorítva küzd titokzatos ösztönzései megvalósításáért. Úgy érzi, e rövid intervallumba kell bezsúfolnia reményeit, ambícióit, szerelmi vágyait. Homályos célja elérésére, amelynek a "boldogság" fedőnevet adja, csak e villanásnyi létpillanat áll rendelkezésére.
Bár e magatartás lényegében helytelen, mivel éppen a sóvárgott célhoz nem visz soha közelebb mégis rejt valami transzcendens magot, amely a lélek tudattalan emlékezetében gyökerezik. Ez a mag az éppen folyamatban lévő inkarnáció fontosságának sejtelme.
A sorsalakítás, a sors fölötti uralom megszerzése állandó harc a determinációval, vagyis a szellem harca az anyaggal és a démonokkal. Az anyag rajtunk súlyosodik, a démonok bennünk tombolnak. A determináció kizárólag olyan mértékben és olyan módon érvényesül sorsunkban, ahogyan belső magatartásunk idézi, és jellemünk aláveti magát neki.
Az alakulásban lévő sors nem a múltban vagy jövőben, hanem a jelenben izzik. E ponton zajlanak a különféle döntő folyamatok. Ebben a mozzanatban megy végbe a múlt feldolgozása és a jövő kialakítása. Tehát mindig, mindenkor a jelen élet, az aktívan cselekvő, küzdő, felismerő jelenvalóság egyetlen esélyünk önmagunk felszabadítására.”

Mandala a buddhizmusban a Buddha palotájának síkba leképzett tervrajza. Buddha középen egy lótuszvirágban ül, ebben található az erőtere. Nagyon vonzó állapot, mély értelem, és tisztaság jellemzi. Az ember a mandala külső részén körbe-körbe jár, látja Buddha házát középen halvány szivárvány fényben, és vágyakozik oda be. 4 kapu található, mindegyik kapu előtt két őr áll. A keleti kapunál kék védelmezők, az ember haragját kérik, a déli kapunál sárga védelmezők a büszkeséget követelik, a nyugati kapunál vörös védelmezők az ember vágyait szeretnék megkapni, míg az északi kapunál a zöld védelmezők az irigységet, féltékenységet kérik számon. Az ember természetesen nem adja egyiket sem, és tovább jár körbe, körbe, s közben vágyakozik Buddha szent földjére. Addig járja köreit, míg valamelyik kapunál végre odaadja valamelyik negatív érzelmét, és ilyenkor már könnyen lemond a többiről is. Hasonlattal élve olyan, mint a felállított dominóknál, ahol meglökjük az egyiket, s az nekidőlve a többinek felborul mindegyik. Mikor belép az ember Buddha szent földjére, az olyan lehet, mint egy vergődő madár egy sötét padlástérben, aki végre talál egy rést a tetőn, a szabadulásra, és kireppen a kék égbe. Ez az öröm mindenen túl mutat.

A fenti mandala minta is erről a körbe-körbejárásról mesél, ahol a lélekszikrák, mint lepkék róják a hosszú köreiket.
Kívül a sötét, végtelen, megismerhetetlen világ, belül egy hatalmas, sűrű, sötét, lidérces fényektől félelmetes erdő a tudatalatti, és hívogató kapuk, amiket szörnyű őrök védelmeznek. Körbe-körbe járunk inkább a látható csapáson, félünk, és vágyakozunk, míg az egyik sokat tapasztalt lélekszikránk be nem repül az egyik kapun, a többi, pedig már könnyen követi.
 

További jó mandalázást kívánok Neked!
 

Kiss Gábor