INDIÁN GYÓGYÍTÓ MANDALA
|
|
|
|
Mit jelenthet ma a
nyugati ember számára az indián kultúra, az indián filmek és regények
nosztalgiáján kívül? Biztosíthatom, hogy nagyon sokat! |
|
Kezdjük
először a szertartással. A sámán (a közösség szent embere) előkészítette a sátrat a szertartásra. Tüzet rakott a sátor közepén, megtisztította a sátor belsejét, majd elkészítette a homokmandalát (belülről kifelé felépítve, mint a buddhista szerzetesek), és megidézte a törzs segítő szellemeit a szertartáshoz. |
|
|
A homokmandala készítésekor szabad kézzel szórták a színes homokot, minden segédeszköz nélkül. Így nem olyan tökéletesek ezek a mandalák, mint a klasszikus buddhista homokmandalák, de így gyorsabb volt az elkészítése, és a célnak tökéletesen megfeleltek. |
Nem használtak sok színt, általában 10 alatt volt a felhasznált színek száma. Egyszerű mintákat használtak, és akkorára készítették el a mandalát, hogy egy ember kényelmesen beleülhessen. |
|
Mikor a sámán végzett az előkészületekkel, behívta a beteget és a homokmandala közepébe ültetve, elkezdte a szertartást énekléssel, és csörgővel vagy dobbal kísérve. |
|
Minden mandala, és ének
mögött van egy mítosz, egy történet, amelyet mindig a betegséghez
választottak meg. A történetben mindig van egy hős, aki sikeresen
megoldotta a betegséggel kapcsolatos problémáit és sikeresen felgyógyult a
betegségből. A betegnek azonosulnia kell a hőssel, a történettel, ebben
segíti az ének és a mandala, amelyek szimbolikusan jelenítik meg a
történetet. A mítoszt nem mondják el, feltételezik, hogy a beteg ismeri
már ezt, hiszen a törzs mindennapos életében folyamatosan megjelennek ezek
a mítoszok, és teljesen áthatják az életüket. Így a nevelés is egyszerűbb
volt. Ha egy gyerek megkérdezte, hogy miért nem tehet meg valamit, akkor
az volt a válasz, hogy ez, meg ez a hős sem tette meg, mert ez a tett nem
vezetett előre, s nem szolgálta a törzs életben maradását. Ezeknek a
mítoszoknak, történeteknek nagyon erős kapcsolat megtartó erejük van. A
beteget így magával ragadja, és mélyen megérinti a szertartás. Azonosul a
történettel, a sámánnal, a mandalában megtestesülő erővel, a hőssel, és az
azonosulás révén belsőleg végig éli a gyógyulás folyamatát. Minden a
helyére kerül, egyensúlyba kerül a betegben. Ezt végtelen nyugalomban,
csendben, erőben és bizonyosságban éli meg, tudja, hogy hol van a helye, s
tudja, hogy mit kell tennie. Mikor a szertartás véget ér, a test még beteg
(műszerekkel még kimutatható), de a beteg lelke már meggyógyult, erős,
egészséges, tettre kész, és szép lassan meggyógyítja a testet is,
helyreállítja a fizikai testben is az egyensúlyt, az egészséget, amit még
gyógynövényteákkal is támogatnak. A csillagok, mint
archetípusok szimbolizálják a hősöket (a négy minőségben, dualitásban
megjelenítve -két ellentétes színnel megrajzolva-, jelképezve ez által,
hogy ők is emberek), a gyógyuláshoz szükséges tulajdonságaikat, az
élethelyzethez való hozzáállásukat, mint fényforrásokat, amelyek
megvilágítják, s mint égi csillagokat, amelyek megmutatják a helyes utat. A villám az égből
érkezik, az istenek ajándékának (gondoljunk a tűzre) számított. Még a mi
nyelvünkben is használjuk „a felismerés villámként hasított belém”
kifejezést. A gyógyulás is ilyen belső villám (szikra) hatására indul be,
mikor a beteg megérti betegségének az okát. ”Az ember érez, nem keres, elfogad, s már nem kérdi, ki ad, úgy ragyog fel a gondolat, mint a villám, szükségszerűen, bizonytalanságok nélkül: soha nem tudtam választani. Az elragadtatás iszonyú feszültsége néha könnyekben oldódik fel, és akaratlanul is hol lassítja, hol gyorsítja a lépteimet, teljes önkívületi állapotban vagyok, s közben egészen tudatosan érzem, hogy véget nem érő, finom reszketés ráz egészen a lábujjam hegyéig, mélységes öröm ez, amiben a lehető legfájdalmasabbat és legkomorabbat nem úgy érzékeled, mint ellentétet, hanem mint szükségességet, mint egy új színt, amire ennyi fény közepette szükségünk van.” A villám összefüggésben van a szivárványokkal (amelyek szegélyezik körben a mandalát, kialakítva a teljes kört), hiszen a vihar után látunk szivárványt. Túl éltük a vihart (a betegséget), és a megjelenő szivárvány kapuja mosolyogva emlékezteti ijedt énünket egy másik létező világra, a támogató tudatalattink világára, amelyet a beteg, a gyógyulást követő megkönnyebbülésben érzékelhet, hogy nincs egyedül, hogy vigyáznak rá, hogy a betegség érte s nem ellene volt. Ez a mandala tulajdonképpen egy szivárvány mandala. A természet egyik csodája a szivárvány egy megfoghatatlan, de látható kaput mutat meg nekünk. |
|
Ha jobban megnézzük a szivárványokat, akkor észre lehet venni, hogy a szivárvány belsejében fényesebb, világosabb az ég, mint rajta kívül. Mintha egy másik dimenzióba vezetne. A színek befelé nőve (a legkisebb rezgésű pirossal kezdődik a külső szélén és a legmagasabb rezgésű lilával végződik a belső szélén) mutatják az utat. A mandalában leegyszerűsítve a két szélső színt jelenítik csak meg, emlékeztetve bennünket a kívül és belül dimenzióira, emlékeztetve a kapura, az átjáróra. Emlékeztetve a feladatra, hogy át kell mennünk a kapun, a szivárvány alatt. |
|
S legvégül a szélén a gömbök mi vagyunk emberek (személyiségek, egók), akik mint bolygók keringünk a belső napunk körül, és akibe belevág az „Isten villáma” ha szükséges (ha a kapcsolat megszűnik), ha kérjük. A gömb az ember teljességét, egységét, tökéletességét szimbolizálja. Itt négy részre osztva (fent és lent – ég és föld, bal és jobb – múlt és jövő) jelképezi földi állapotunkat, megosztottságunkat, de a metszéspontban létrejön egy pont, ahol a vízszintes és függőleges találkozik, egy középpont, a szív. Sokat hallottuk már, hogy az indiánok a szívükkel "gondolkoznak", a fejük helyett. „Az igazi indián filozófiája szerint indiánnak lenni egyfajta tartást, szellemi állapotot jelent. Indiánnak lenni egyfajta létállapot, amit az ember a szívében hordoz. Ez azt jelenti, hogy a szív szavát követed, s mintegy energia-elosztóként működsz ezen a bolygón. Hallgatsz a szívedre, az érzéseidre, a megérzéseidre, hogy eloszthasd az energiádat, hogy a Föld és az Ég hasonló energiáit mágnesként magadhoz vonzzad, s a szívedből – lényed valódi központjából - újra eloszthasd. Ez a mi feladatunk.” (Brook Medicine Eagle,
Nez Percé és Lakota indián asszony Egyszerűen csodálatos ez
a mandala! Egyszerű, tiszta formáival, színeivel, impulzív, kiáramló
energiáival nagyon erős hatással van az emberre. „A közösségben együttesen átélt megváltozott tudatállapot és látomásos, képi agyműködés olyan bonyolult információk feldolgozását és integrációját teszi lehetővé, amelyet a fogalmi gondolkodás -elszakadva a mélyebb érzelmi és fejlődéstörténetileg ősibb agyi gyökereitől - nem lenne képes.” A betegnek aktívan kell részt vennie a szertartásban, hinni kell, és tevékenyen összpontosítani arra, ami történik. A sámán szerint a gyógyulás egyedül a betegen múlik. Jung szerint a tudattalan képekben formálódik meg, olyan mintha ez volna a tudattalan nyelve. A gyógyítás nyitja a képzeletben rejlik. Jung mindig biztatta a betegeit, hogy ne tartsák magukban vissza a mondanivalójukat, hanem öntsék valamilyen formába azokat. Ezért, aztán aki spontán módon, tudatosan dolgozik ezekkel a képekkel, kapcsolatot létesíthet a tudattalannal. Jung megfigyelte, hogy betegei által készített képekben felbukkanó formák, témák, történetek mind megtalálhatók már az emberiség tárházában (a mitológiában, a művészetben, a tudományos művekben, stb.). Minden egyes szimbólumnak ereje van, és a festője minden esetben elbeszélést teremt köré. A képnek az a szerepe, hogy hatalma van, segít áthozni a tudattalanból a tudatosba a számunkra létfontosságú tudást. A jelképrendszernek, a képeknek, a szimbólumoknak el kell jutniuk a beteg tudatába, és tudatosulniuk kell az eredményes gyógyuláshoz. Ma egy nyugati embert hiába ültetnénk egy ilyen csodálatos mandala belsejébe, nem sokat használna, mert nem tudna a helyzettel és magával mit kezdeni. Ma, ha a mandala segítségével szeretnénk gyógyítani, akkor először nekünk kell segíteni a betegnek, hogy megteremthesse a saját szimbolikáját, amellyel lehet majd dolgozni, amire a gyógyítást lehet majd építeni. Elmesélem, hogy
gyermekkoromban hogyan gyógyultam meg a betegségeimből, hogy jobban
megértsétek az indiánok gyógyító tudását. Ha megbetegedtem elvitt
édesanyám az orvoshoz. A rendelő ugyanazt a hatást gyakorolta rám, mint az
indiánokra a sámán kunyhója gyakorolhatott, és a fehér köpenyes
szertartásosan viselkedő (várakozás az orvosra, az orvos határozott
beszéde, és mozdulatai), tiszteletet ébresztő orvos olyan volt számomra,
mint a sámán lehetet az indiánok számára. Mikor kijöttem a rendelőből már
sokkal jobban voltam, szinte ugrálnivaló kedvem volt, mert tudtam, hogy
meggyógyulok, és egy csodálatos hét elé nézek, ami alatt élvezhetem
édesanyám szeretetteljes gondoskodását, ápolását, és a gondtalan pihenést.
Ez után testileg, lelkileg megerősödve térhettem vissza az
életforgatagába. |
|
Befejezésül álljanak még itt idézetek a Sascha Wuillemet, Andrea-Anna Cavelius: Színmeditációk című könyvéből az indiánok lelkivilágával kapcsolatosan, és váljanak mindenki épülésére.
„Szólítjuk a Földet,
hazánkat, Szólítjuk a földet,
mely megtermi táplálékunkat, Szólítunk mindenkit,
aki valaha élt ezen a Földön,
„Jártam a világ végén.
|
|