|
"Régi
szentkönyvei alapján azt hiszi, hogy a föld négyszögletes s az ég kerek.
Helytelen csillagászati fogalmai vannak. De az ember helyét pontosan tudja
a világegyetemben.
Aki a földre született, két végtelenség között van. Megelőzi az a tenger
idő, mely születése előtt telt el s követi az a tenger idő, mely halála
után fog lepörögni. Így az ember csak láncszem egy óriási láncban,
egymásra következő nemzedékek összekötő csatja, a jelen és jövő pántja.
Mozzanat az élet, gyors és esetleges: pillanat és villanat.
Az egyéni élet holmi halvány, derengő álom. Csak a „napnyugati barbárok”
égnek az egyéniség forró tébolyában, akik már tudják, hogy a Nap nem a
Föld körül forog, de azt még mindig nem bírták megtanulni a természettől,
hogy az erkölcsi világrend nem egy kis sejthalmaz magja körül forog.
A kínai jelentéktelen, de titokzatos valaminek tekinti magát. Fegyelmezett
és közönyös. Élete becses számára, de nem túlontúl fontos. Összeolvad a
világgal. Komoly és vidám, béketűrő és tartózkodó, nyájas és hűvös. Hozzá
képest a legalázatosabb európai is – úgy látszik –nagyzási hóbortban
szenved."
….
"Az ő vallásukat – a taoizmussal elegy buddhizmust – nem igen látni.
Annyira eggyé vált mindennapi életükkel, hogy észre se lehet venni. Itt
nincs külön ember és vallás. "
…
"Vallásuk kézzelfogható mivolta két sarktételen nyugszik. Tisztelni kell a
természetet s tisztelni kell a családot. Egyéb parancsot nem igen kaptak.
Ez a kettő mélyen él bennük."
…
"A jóért nem jár jutalom, a rosszért nem jár büntetés, sem ezen a földön,
sem a halál után. Lázálom az élet s értelmünk is az. Mégis cselekednünk
kell a jót. Csak ekkor vagyunk emberek, csak ekkor kerülünk összhangba a
természet egységével. Tilalmaik sohase erkölcsiek, inkább széptaniak.
Konfucius nem azért tiltja a rosszat, mert rossz, hanem, mert „nem szép”.
Kétségtelen, hogy akik ilyen világnézetben növekednek, bizonytalanul
lebegnek Ég és Föld között. Minthogy istenük határozatlan, megannyi
szellemet, kisistent ismernek. Minden helyet fölruháznak lélekkel, akár a
gyermekek. Az ajtónak, a küszöbnek, az udvarnak külön szellemei vannak.
Miután érzik, hogy eredetünk és célunk földeríthetetlen, különös
jelentőséget tulajdonítanak mindennek, ami körülveszi őket: egy
mozdulatnak, egy szó ismétlődésének, egy tekintetnek. Hisznek a
varázslókban, a boszorkányokban, az ördögökben, melyek megkísértenek
bennünket s a rossz útra vezethetnek. Főképp a véletlen izgatja
képzeletüket.
…
"Társadalmuk négy rendre tagozódik. Az első rendbe tartoznak az írók, a
másodikba a fölművesek, a harmadikba a kézművesek, a negyedikbe a
kalmárok.
Csak a szellemet, a tudást, a lelket becsülik. Tisztelet övezi a
magasrangú hivatalnokot, kit érdem emelt a polcra s a hatalmasokat is,
akiktől függ életünk, de ez a tisztelet nem jár ki sem az előkelő
származásúaknak, sem a gazdagoknak. A lázas munkát, a sürgő-forgó
szorgalmat, a robotoló igyekvést alsórangúnak tulajdonságnak tekintik.
Legfőbb előttük a szemlélődő bölcsesség, a termékeny, lusta álmodozás."
...
"Kína irodalma szakadatlan folytonosság, immár több mint négyezer esztendő
óta. Az elbeszélést – a mesét meg a regényt – meglehetősen kevésbe veszik,
nem is tekintik költészetnek. Szemükben csak a bölcselet nagy s a vers,
mely az élet sűrített kivonata, önfeledtség és önkívület, gyermekélet és
örökélet."
…
"Mind a vallást, mind a szerelmet magától értetődőnek érzik s nem igen
beszélnek róla.
Olykor-olykor megéneklik a csók testi gyönyörűségét, akár a bor-okozta
mámort. Azt az émelyítő magakelletést azonban, amelyet az európai költők
visznek véghez névvel is megjelölt kedvesük ablakánál, azt a nyilvános
ömlengést és hódolatot, amelyet „lovagi költészetük” honosított meg, ők ne
ismerik. Ha ismernék, bizonyára kínosnak és nevetségesnek tartanák. Egy nő
birtoklásáról vagy nélkülözéséről épp oly kevéssé írnak, mint arról, hogy
ebédeltek-e vagy sem.
Csak a megoldhatatlan, igazán végzetes kérdések foglalkoztatják őket: az
élet múlása, az elválás, a barátság, az öregedés, a halál, a gyermeki és
szülői szeretet s a természet. Millió és millió költeményük ünnepelte már
a napfelkeltét, a fűben ciripelő tücsköt, a holdat, az őszt, de még mindig
az a legnagyobb becsvágyuk, hogy újra és újra ezekről az el-nem-múló,
el-nem-nyűhető tárgyakról daloljanak, eredetien, de eredetieskedés nélkül,
úgy, ahogy érzik és látják."
…
"Egy ma élő japán költő, Kitahara, ezt mondja az ő ihletük természetéről:
A művészi alkotásban négyféle mozzanat van: az első a mozdulatlanság:
vagyis a mély elmélkedés, azután a figyelem, amikor az ember egészen
megsemmisül a természet szemléletében, majd a több-kevesebb ideig tartó
fölfűtöttség, amelynek kirobbanásából születik a művészet. A haiki egy
mozgó másodperc. Megérzékelteti a dolgok előbbi állapotát s azt, ami majd
utána következik. Az a fontos, hogy a dolgok legvelejét érintsük. Ez
voltakép csak hatodik érzékünkkel lehetséges, holmi szellemi szimattal. Az
érzés mélyén ott lakozik a test elcsigázása által élesült észlelet, a
csönd, a természetben való teljes elmerülés. Ha ezt mondom: „ A kacsák
kiáltása fehér „, egy lelkiállapotomnak azonosságát fejezem ki a
természettel. Amikor Basho ezt írja:
„ Öreg halastó szendereg a
langyos
magányba, némán … Most beléje
cuppan
loccsanva egy loncsos varangyos.”
Akkor ez a
varangyos, mely a tó vizét zavarja, pár másodperc után a költő szívét is
éppígy megbolygatja. Basho tulajdon élete fölé emelkedett a természet
megfigyelése által. A vers értelme mindig magasabb, mint a szavak
jelentése.
Egy hang pendül
meg s elhallgat, de tovább zeng az olvasóban. A kínai és japáni vers soha
sincs befejezve. Csak az olvasó fejezi be önmagában. Idegzsongító oltás
minden vers, szavak ürügye, melyet az olvasó kedve szerint értelmez, ezer
és ezerféleképpen él át. Ezért remekmű.
Tücsök
Li Sang-Yin
Te tiszta. Mindig éhező barát,
Cél nélkül is dalolsz az éjen át.
Ó fönn a zöld, közönyös levelek
Közt ez a csöpp, halk, élő lehelet.
Úgy szállok én is, mint kóró a szélbe.
A kertem otthon fölveri a gaz…
Csupán te biztatsz, hogy legyek, miként te,
Oly tisztaszívű, árva és igaz.
Ebéd után
Po Csü-i
Ebéd után – egy csöppet
szundikálok,
Fölébredek – két csésze tea vár.
Kicsit kinézek, hogy sző hálót
Nyugat felé a lankadt napsugár.
Bizony rövid a nap annak, ki vidám
És rest az év annak, kiküszködik,
De annak, aki már semmit se kíván
S csak éldegél, nincs „hosszú” és „ rövid”.
|