|
A MAG és a SZEM |
|
|
|
„Nálunk a kenyeret adó búzának, általában minden gabonának szeme van. A szemes gabonát élet-nek hívja a magyar. A fa magja nem szem és a búzaszem csak a vetés alkalmával lesz mag (vetőmag), amikor az a hivatása lép előtérbe, hogy egy búzaszálat, egy addig nem élt növényt, egy teljesen különálló egyént teremjen. A magból keletkezett fának is van szeme: az a rügy, melyet egy más fára áttelepítünk (szemzés révén), hogy ott éljen és fejlődjék tovább. Ebből a szemből nem keletkezik önálló új egyén, egy azelőtt nem létezett élő lény (növény), mert a szemet felvevő alany marad meg csak és él tovább, miközben módosul, változik, új irányban gyarapszik a szem felvétele által. A szemben tehát nem a keletkező új életet, mint inkább a meglévő élet továbbfolytatását, fenntartását látjuk, és mivel a szemmel táplálkozunk, hogy a bennünk már meglévő életet fenntartsuk; azt mondhatjuk, hogy a szemmel a fenntartó, a tápláló, a továbbképző életerőt fejezzük ki. Ezzel szemben a mag a teremtésnek az, az eszköze, mely a szaporítás műveletében a termékenyítéssel, az alvó erők fölkeltésével új életet hoz létre. A magyar nyelv tanúságaként tehát a mag a teremtő erőt, a szem pedig a fenntartó erőt fejezi ki, és bizonyára hajdan is azt jelképezte, amikor a szavakat nem betűkkel, hanem jelképekkel írták le. Ha tehát nem mellőzzük nyelvünknek ma is nagyon kifejező és félre nem magyarázható, ide vonatkozó tanúságtételét: könnyen megértjük a szemformák reánk maradt jelentőségét és örökéletét.” Huszka József: A Magyar Turáni Ornamentika története |
| Nézzük meg részletesebben hogy ezekben, a pár vonalból álló mintákban mennyi minden van elrejtve! |
|
|
| Két út van, egyik a belső (alsó kör út, közelebb a forráshoz) és a
másik a külső (felső kör út, távolabb a forrástól) út. A belső út
egyenletes, míg a külső út enyhén hullámzik, az egyszer lent s az egyszer
fent érzését szimbolizálva, vagyis több fájdalommal és elragadtatással
(nem örömmel!) jár a felső kör út. Az alsó útról bármikor és minden
nehézség nélkül átmehetünk az átjárón keresztül a felső útra (nincs
lényeges irányváltoztatás!), de a felső útról visszatérni már nem
egyszerű, mert szinte ellentétes irányt kell felvennünk (fordulópont). Ez
azt jelenti, hogy nagyon könnyű lecsúszni, megbukni, de onnan visszatérni
a fényre már sokkal nehezebb. Ha el akarjuk érni a spirális kört
(megtapasztalni a befelé fordulást) szintén fordulópontokon keresztül, nem
kevés lemondással, szemléletváltoztatással, gyökeres átalakulással
érhetjük csak el. Ez a spirális kör a világ megszokott jobb sodrásával
ellentétesen forog, mintha ezzel egyensúlyozná ki a világ sodrását, és
állítaná meg az időt. Ez olyan mint a vihar szeme. "Láttam egyszer egy
filmet a Carla-hurrikánról. Légi felvétel volt, amelyen felhőkarcolók
omlottak össze, hatalmas fák szakadtak ki tövestől, autók százait lepte el
az árvíz, minden oszlop, kerítés, tető, útszéli bódé kavarogva repült a
viharban, mocskos víz áradt a nagyváros romos utcáin, a magasban
lilásfekete, tömör felhők torlódtak, homály volt, a levegő sisteregve és
szünet nélkül üvöltött, de ahogy egyre feljebb és feljebb szállt a
repülőgép, a füstös sötétség halványodott, ritkult, majd hirtelen kiderült
az ég, csend lett, szikrázó, világos kék csend... A kék először ezüstté,
majd vakító fehérré változott, s ahogy a gép némán úszott a fényes
békességben, megszólalt a narrátor: Müller Péter: A Miatyánk spirituális értelme |
|
Egy ciklon ami úgy néz ki mint egy szem. |
|
Mindenki ösztönösen a viharból kifelé menekül, pedig a közepén találjuk meg az áhított nyugalmat. A boldogságot sem a világban találom meg, hanem önmagamban. Akár lent, akár fent járom az utam, mindig van lehetőségem, hogy a világ sodrásával ellentétes irányba forduljak és megtaláljam a nyugalmamat, feltöltődjek, erőt merítsek, és visszatérjek az élet áramlásába. |
|
|
| A mintát itt találod. |
