A MASZK

"Ó hős, kit a halál-arc rémétől elföd egy víg álarc.." (Kosztolányi)

 

A maszkról egész könyvet lehetne írni, időben és térben mindenhol megtalálható ez az ősrégi szimbólum. Gondoljunk a természeti népekre, a görög színházra, a Shakespeare színházra (ahol a színészek saját arcukat használták maszkként), a kínai operára, a japán Nó-színházra, a farsangi ünnepekre, és még folytathatnám a végeláthatatlan sort. A lényeg, hogy az életünk minden szegletében, s mozzanatában jelen van, folyamatosan szimbolizálva valami fontosat számunkra, de szürke hétköznapi énünk ebből semmit nem vesz észre. Mi az a fontos? Milyen üzenetet hordozhat számukra a maszk? Ezt szeretném egy kicsit körbe járni ezen az oldalon. A hivatkozott írásokból csak a leglényegesebbet próbáltam kiemelni, hogy olvasható legyen ez az oldal, és betöltse a figyelemfelkeltés funkcióját. Aki mélyebben is bele akar merülni a témába, annak ajánlom, hogy olvassa el a hivatkozott cikkeket is. Nem bánod meg, igazi szellemi kaland elé nézhetsz!

„A sámánok és a vadászférfiak maszkos-maskarás átlényegülése állatokká, szellemekké, ősökké, állatősökké és szellemősökké való átlényegülése egyrészt egyfajta tanulásmód, megismerési mód is volt: az utánzás átélésével tanulni meg a természet tőlünk különböző létezőinek sajátosságait; másrészt mentálhigiénés aktus: a félelem legyőzése azáltal, hogy megjelenítjük az ijesztőt, mert ha mi magunk idézzük meg, ezzel kézbe is vesszük, kézben tartjuk rémületkeltő hatalmát; harmadrészt az ember fölemelkedése egy, az egyén korlátai fölötti szférába, átváltozó képességének gyakorlása…

A maszköltés ősi szertartásaiból tehát közös gyökérről kettős alapélmény származtatható: a (szerepen keresztüli) közösségátélés és a természetfölötti erőkkel való érintkezés, a szakralitás élménye.

Ezzel azután az egyén számára a lét kétfelé válik, a halandó-esetleges és a közösségi-szakrális, mely utóbbiból kimarad az esetleges, s hangsúlyt kap a tipikus, a szimbolikus, a nembeli. Az egyén halála az esetleges halála, a közös, a nembeli rész átmegy a halhatatlanságba. Ezt jelképezi a maszk következő alkalmazásmódja, a halotti maszk, amely a mozdulatlanságba dermedt örökkévalóval takarja le az esetlegest.

Maszk már a smink is, az arc, a test festése, amely eredete szerint megint csak alkalmas egy közösséggel való identifikáció jelzésére (törzsi jelek felfestése), a közösség differenciálódásával az egyén státuszának jelzésére (hatalmi jelek, avatás- jelzések), vagyis megint csak olyan jelzésekre, amelyek az egyén esetlegességeivel szemben valamely, másokkal közös vonására utalnak; miután pedig e jelek egyértelművé váltak, megteremtődik annak lehetősége is, hogy az adott közösséghez tartozást vagy státuszt "eljátsszák", belebújjanak egy más identitásrendszerhez tartozó ember bőrébe.

 A maszkviselet olyan korokban gyakran válik divattá, amikor az eszmei értékek - s ez lényegében minden értékre vonatkozik - elszakadnak az emberi gyakorlattól, közöttük a kapcsolat elhalványodik, az értékek realitása megkérdőjeleződik; olyan korokban, ahol eluralkodik az agnoszticizmus és a szemiotikai relativizmus; olyan korokban, amikor a "felszín" és a "mély" nemcsak idegenné válnak egymással szemben, de az is elbizonytalanodik, hogy meg lehet-e egyáltalán állapítani, hogy melyik van melyik fölött.

Jelenünk is ilyen kor, s a smink szerepének felerősödése ugyanúgy erre utal, mint az, hogy a művészetben a maszkok új divathulláma indult be. Fellini a korszak kezdetén közvetlenül egy reprezentatívan haldokló korszakhoz, a velencei barokkhoz nyúlt vissza, (Casanova); a Kabaré konferansziéjának halálmaszkja a karneváli haláldetronizálást (pl. a mexikói, brazil csontvázkarneválokat) fordítja vissza egyik élőformájához, a haláltánchoz, annak életigenlésétől a másik oldal felé - a halál elkerülhetetlenségének misztériuma felé- terelve a tekintetet. A posztmodern művészetben hemzsegnek azután a karneváli és a haláltánc maszkok. De nemcsak ezek. A tömegkultúrában tovább élnek a Batman szerű maszkos igazságtevők, de ezekkel szemben sokkal nagyobb arányt képviselnek a maszkos szörnyetegek (a Batmanben is ilyen a fő ellenség, Joker), akik esetében a maszk csak egy még borzalmasabb eredeti arcot takar. Ez felfogható tragédiaként is, a világ hasadtságát, eszmények és valóság hasadását a romantika módján tükrözve (mint az Operaház fantomjában, ahol a maszk háromrétegű: a takaró halálmaszk, alatta az eltorzult arc, alatta az "érző lélek"), de még jellemzőbb a (Joker-típusú) fenyegetés: a borzalom, az embertelenség, az ember eltorzulása a maszk alatt még nagyobb, mint a maszkban.

Van azonban még egy fordulat is; a maszkokban egyre szaporodik az állati, pontosabban a nem emberi elem.

Az állat-maszk, mint láttuk, eredetileg a természet erőivel való azonosulás, és a fölöttük ekképpen megszerzett hatalom eszköze. A romantikától kezdve ez kezd visszafordulni: megjelenik az "állat az emberben" képlete, az a fenyegetés, hogy az ember leigázott természeti része romboló Gólemként, elszabaduló Frankensteinként fordul az ember ellen…

 Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: Maszk

„...a maszk, amely egyszerre elrejt és jellemez, individuális és ugyanakkor általános vonások hordozója. A rituális rejtőzködés, és a vallomásszerű megmutatkozás eszköze egyben. A szerepjáték médiuma, amelynek segítségével a választott vagy éppen determinált arc mögé rejtőzve az ember képes átlényegülni, s a karakter által a rejtett, a tudat alatt létező énjét képes felszínre hozni.

A maszk és a szerep összekapcsolásának szinonimája a színház, amelynek spirituális világa és a valóság egy pontban találkozik, és ez a pont maga a színpad, ahol a képi valóság és a tárgyi valóság eggyé lényegül.”

Szeifert Judit: Maszkban álarc nélkül

A szerep egyik – igen sokszor realizálódó – lehetősége, hogy „megfagy”, megmerevedik, az ént élettelen maszkká változtatja. Ez a „tiszta” – csak elvileg tételezhető, potenciális – énnek is, a szerepeiben mozgó, megvalósulásban lévő énnek is a voltaképpeni megszűntét jelenti. Természetes tehát, hogy a szerepkényszerek és –lehetőségek iránt oly fogékony Kosztolányi ezt az eshetőséget fölismerte és – legalábbis íróként, aki a magánember fölé emelkedik – számolt vele.
A maszk problémája 1916-ban bukkan föl a Kosztolányi-életműben. Az apropó egy valóságos – történeti – esemény volt, Kürti József színész a színpadon, játék közben megőrült, s írónk erről az esetről tárcát írt az A Hétbe (Maszk; 1916. nov. 12.). Ebben a cikkben a szereppel kapcsolatos fölfogása meglehetősen nyíltan jelenik meg – Kürti megőrülését ugyanis szerep és valóság ütközéseként írja le. „A színpadon, ahol minden szemfényvesztés, egy estén megjelent
a játék ősi ellensége, a valóság” . Fölfogásában a színpadi szerep: játék, függetlenség a valóságtól. Az őrület, illetve a megőrülés folyamata pedig a valóság. Az előbbi – jól érzékelhetően – pozitív, az utóbbi viszont negatív értékszínezetű. A cikk, ezzel összhangban, hosszan fejtegeti, mennyire veszedelmes, ha a (színpadi) játékba betör a „valóság”, s mennyire „szívbe markoló […] a tragikus álarc félrecsúszása. Egy estén mégis, folytatja a cikk, „felborult a spanyolfal, és lehullott a maszk. Irtózatos az, amit láttunk, egy életet láttunk, s könny öntötte el arcunkat”. „A közönség még azt a színjátékot bámulta, melynek szavait a tragikus költő állapította meg. Egyik színésztársa [ti. Kürti egyik színésztársa] azonban, ki a hangok és az arcmozgások értékelésével foglalkozik, a színfalak mögül észrevette […] a kettősséget”, észrevette, hogy Kürti „túl a szerepén egy másik szerepet is játszik. Az ő szegény-szegény élete ötödik felvonását” .
Kürti József megőrülésének ez az értelmezése eddig a pontig csak a játék (szerep) föl-, és a „valóság” leértékelését jelenti: ez Kosztolányi beállítódásának egyik legtartósabb, legkövetkezetesebben képviselt eleme. A cikk azonban ennél most tovább megy.
Kürti utolsó föllépését ugyanis úgy jellemzi, mint amelyik az „őrület csóvájával világít meg egy álomalakot, s a saját élete roncsával táplál egy szerepet és a fogyaték lendülettel, a maradék önfegyelemmel küzd, míg összeroppan. Mert e lélek már elborult, s pár óráig bizonyára már csak a művészet emberen túli fékezése és fegyelme kötözte össze. […] A versek kemény pántja korlátok közé szorította azt, amely minden korlátot elsöpörve árad belőle, a szenvedély és a túlzás egyelőre még a jambusok csatornájában hömpölygött, és a színész, ki vér szerint való nagy színész volt, a javából, még olykor, olykor várt a végszóra, az egyetlen rögzítő szilárd pontra, mely megmaradt számára a ködbe vesző és értelmetlenné váló valóságból”. A játék, a (színpadi) szerep tehát ebben az értelmezésben fegyelmező erejű és funkciójú, ám a valóságban benne rejlik az értelmetlenné s rendezetlenné válás lehetősége. S amikor a szerep – a művészet – rendező ereje megszűnik, a művészből magánemberré váló Kürti József átadja „magát új és szörnyű szerepének”, s mondja „azokat a szókat, melyeket egy láthatatlan súgó súg neki”. A (színpadi) szerepből való igazi „visszatérés”, a hétköznapi emberré való visszaalakulás így nem történhet már meg. „Egy másik álarc fagyott az arcára, valami idegen maszk, melytől maga is megkövült.” A színházba Kürti még úgy ment be, hogy „kissé elrejtőzik a valóság elől, képek és szavak mögé, de most nem tudott kiburkolódzni a csaló fátyolokból, folytatódott a játék, melyet már nem értett. Igazi arca, melyet egykor a nap felé emelt,
játék és valóság közt, valahol elveszett.

 A munkamegosztás társadalmi méretű kibontakozása révén az egyes ember – érintkezési viszonyainak sokrétűvé és sokfélévé válása következtében – zavarba ejtően sokféle összefüggésben kerül kapcsolatba embertársaival, s így – mindig új és új relációba kerülve – önmaga meghatározásának sokféle változatára kényszerül. Lakóhelye szempontjából például az ember elsősorban falu- vagy városlakó, családi szempontból elsősorban férj/feleség és (esetleg) apa/anya, vagy éppen gyerek, munkamegosztásban elfoglalt helye szerint valamely szakma művelője, egyben főnök és/vagy beosztott, fogyasztóként „jó” (tehát sokat és sokfélét) fogyasztó, vagy – s ilyesmire is akad példa – pénztelen, „rossz” fogyasztó. Szociokulturális helyzete és választásai révén egyes közösségeknek tagja, másoknak nem, s ezek a választások olykor megférnek egymás mellett, olykor nem (nem lehet valaki például egyszerre a Ferencváros és az MTK szurkolója) stb. stb. A lehetséges szerepek száma már-már végtelen. S mindez az (ön)meghatározás (szerep) számtalan variációját eredményezi.
A kései modernitás emberének ez a (kényszerű) meghatározottsága, persze, következményekkel jár: az én gazdagodik, kiterjedése megnövekszik, ám ugyanez az én egyúttal „változékonnyá”, instabillá válik. A rögzített identitás mobilizálódik és elbizonytalankodik; olykor az, olykor ez az oldala kerül előtérbe, lép akcióba a külvilággal. S a probléma éppen innen adódik: a sokféle (ön)meghatározás – amelyek egyszerre az én önmeghatározásai s a külvilágból jövő minősítések, besorolások – összhangban tarthatók-e? S ez a fajta – konfliktusoktól elvileg sem mentesíthető – identitás- változékonyság nem követel-e az éntől túlzottan nagy árat? Nem deformál-e?
Másképpen kérdezve: a külvilágból jövő szerepmobilitás-kényszerhez lehet-e elegendő lelki „energia”, megőrizheti-e az én önmagát? Egyáltalán:
én és külvilág összefüggésében hogyan optimalizálható a sokféle, állandó mozgásban lévő szerep „összehangolása”?”

Lengyel András maszk és (költő)szerep Kosztolányi Dezső szerepértelmezéséről

 „Átok alatt vagyunk. Ezt az átkot úgy hívják, hogy maszk. A másik embert nem tudom elérni. Betegsége és bűne és őrülete megsűrűsödik, és forma lesz belőle. Álforma. Ez a sűrű álforma a maszk. A legtöbb esetben az élőlényt helyéből kinyomja, és maga próbál élni. Ez a maszk. Ez a lárva. Ez az őrület. A maszk az ördög. Az ördög nem arc, hanem álarc. Lárva. Ezért az ördög mindig hazudik. Nem is tud valódi lenni. Nem tud élni. Az ördög saját maga nem is él, csak annyiban, amennyiben másokból életerőt szív el. Nincs valósága. Csak annyi, amennyi valóságot más elől el tud venni. A maszkot levenni. Lenyúzni. Bármi áron a meztelen, élő, valódi lényhez tapadni és megérinteni őt, közvetlenül együtt élni vele -  De. A maszk igen furcsa valami. A maszk az emberben a nõ, vagyis a test, az alak, a forma, a káprázat, a nagy misztérium. A maszk szent. Nem szabad levenni. Tilos. A játékot maszkban kell végigjátszani. Az őrületből nem szabad kijózanodni. Az őrület a mi természetes állapotunk. A maszk annak jele, hogy mi szakrális tébolyban élünk. Valóság? Valóságban akkor élnénk, ha arcunk lenne. De álarcban vagyunk, és ez az álarc a nagy misztérium. Ez a nagy misztérium a forma. Vagyis a test. Vagyis a nõ. A szent káprázat”

Hamvas Béla: Karnevál

 „A 158. év sabán havának végén nagyon tiszta volt a sivatag levegője, és az emberek a napnyugtát nézték, ramadán holdját keresve, ami ösztökél a vezeklésre és a böjtre. Rabszolgák, kéregetők, lókupecek, tevetolvajok és mészárosok voltak. Méltóságteljesen ültek a földön, és a jelet lesték a Merv felé vezető út egyik karavánszállásának kapujából. A naplementét nézték, s a naplemente színe olyan volt, mint a homoké.

 A szédítő sivatag mélyéből (amelynek napja okozza a lázat, amint holdja okozza a görcsöt) három rendkívül magasnak tetsző alakot láttak arrafelé jönni. Emberi alakok voltak, de a középső bikafejű. Amikor közelebb kerültek, látták, hogy álarcot visel, s a másik kettő vak.

Valaki (mint az Ezeregyéjszaka meséiben) e csoda okát tudakolta. "Vakok - közölte az álarcos ember -, mert látták az arcomat."

Jorge Luis Borges A tükör és a Maszk -A mervi hákim, az álarcos kelmefestő / A bika

„Shakespeare a Troilus és Kressida művében:„A szépséget, mely arcunkon lebeg, nem látja a kié, csak más szeme ítéli azt meg; sőt, a szem maga, e legtisztább érzéki szerv, magát sem látja…”

magunkat csupán tükörben láthatjuk és erényeinket, hibáinkat embertársaink ítéletében, kritikájában ismerhetjük meg.

Kárpáti Aurél: Toll és álarc

...a maszk mint degradáló elv teret ad az egész helyett a résznek, az élő helyett az élettelennek, az ember helyett a tárgynak, a természetes helyett a konstruáltnak. A mindenre kiterjedő leépítő eljárás eredményeként az emberi lét esetlegességekre bízott hulladékszerűsége mutatkozik meg.” Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr. Forum Könyvkiadó – Iskolakultúra. Újvidék – Pécs. 2000. 62.

 

A meghatározó szavak a maszkkal kapcsolatban az álarc, a szerep, a színház. Emberi mivoltunkból ered, hogy a világból csak részeket látunk, s nem tudjuk egészként felfogni azt. Önmagunk is két részből állunk, az egyik rész az, aki egyszer meghal, a másik, aki örök. Az egónknak, a tudatos énünknek, a személyiségünknek szüksége van az arcra, a maszkra, a színpadra, a játékra, a szerepre, mert e nélkül nem élhetne, nem létezhetne. Ha mégis letépjük a maszkot, s meglátjuk alatta a valóságot, elvesztjük az életben tartó illúziót, szétpattannak az egó keretei, s  akkor a társadalom kiközösít, őrültnek nyilvánít minket. Elönti tudatos énünket a tudatalatti hatalmas árja, minden kontrollunk önmagunk felett megszűnik. A maszk így jelent nekünk egyszerre életet és halált. Életet, mert játszhatunk a színpadon, és halált, mert a belsőnk, a lelkünk meghal, nem tudja a világunkban megmutatni magát. Nagyon nehéz ezzel szembesíteni önmagunkat, az emberek nagy százaléka meg sem próbálja, nem kockáztatja elméjének viszonylagos épségét. Sokan megpróbálnak kitörni szerepükből, de kis erőfeszítés után visszahullnak. Kevés embernek adatik meg a folyamatos spirituális fejlődés lehetősége (ennek is meg van a magyarázata), amihez elkötelezettségre, kitartásra, és segítségre van szüksége. Veszélyes út, ahol könnyen a két szék közé eshetünk, és megrekedhetünk egy jó időre. A mandala azért csodálatos eszköz, mert a két énünk, a maszk és a teremtő, a felszín és a mélység, a tudatos és a tudatalatti soha nem válik ketté, hanem egy körben, egységben, szétválaszthatatlannak tapasztaljuk meg őket mindig.

Szeretnéd megtapasztalni a maszkodat? Van egy egyszerű gyakorlat! Nézz a tükörbe, nézz a saját szemedbe! Nem szabad a szemnek sem pislognia, sem mozognia. Lazán, de mozdulatlanul kell tartanod a szemeidet, és a tekintetedet, ne foglalkozz azzal, hogy könnyezni, és égni fog a szemed. Közben figyeld az arcod (ne nézz oda, mert akkor elmozdul a szemed, csak figyeld), és megtapasztalhatod, hogy egy kis idő múlva megváltozik, több arcot is láthatsz egymás után, mert folyamatosan változik. Meg lehet az arcokat állítani is, és le lehet olvasni róluk a szerepet is, egy egész életet, de ez már nehezebb (a tanfolyamon ezt is megtanulhatod). A gyakorlat nem veszélytelen, ezért kérlek, ha nincs tapasztalatod az ilyen gyakorlatokban, 2-3 percnél tovább ne végezd! Ha további segítségre van szükséged, vagy szeretnéd a tapasztaltakat megosztani velem, akkor írjál nekem! (Kiss Gábor)

Maszkot hordunk mindannyian, s ezt sose feledd! Ez azt jelenti, hogy belül egyformák vagyunk, egyformán értékesek, a maszk alatt mindenkiben a Buddha, a Szentlélek, az Isten lényege található. Erre is van egy hatékony gyakorlat, de sajnos ezt, így írásban nem tudom megosztani veled. De az első lépést megteheted, azzal, hogy elfogadod, hogy ember vagy, és elfogadod, hogy a többiek is azok. Mit jelent elfogadni magunkat embernek?

„Nem könnyű kimondani, de elő kell bújnom álarcaim mögül, hamis arcaim mögül, képmutató álcáim mögül, és be kell ismernem emberi mivoltomat. Nem rossz, ha az ember emberi; jó dolog emberinek lenni. Az volt eddig rossz, hogy nem mertem kimondani, féltem beismerni emberiességemet. Szeretném levetni álruhámat, levenni álarcomat, melyek győztesnek mutatnak, amikor nem vagyok az, mosolyomat, mely elkendőzi kapcsolatbeli hibáimat és baklövéseimet. Van egy álarc, amely elfedi azt az én-központú, ön-sajnáltató ön-szeretetet, amely szívemben gennyesedik. Elemészti lelkemet, elvakít barátaim szükségeivel kapcsolatban és tönkreteszi lelkemet. Nem tagadhatom azt az álarcot sem, amit akkor viselek, amikor Isten elől próbálok elrejtőzni. Halotti maszk ez, mely félelemből és büszkeségből készült....”

 Hazel Mc.Alister: No Pat Answers

Tóth Árpád:

      Lélektől lélekig

    Állok az ablak mellett éjszaka,
    S a mérhetetlen messzeségen át
    Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
    Távol csillag remegő sugarát.

    Billió mérföldekről jött e fény,
    Jött a jeges, fekete és kopár
    Terek sötétjén lankadatlanul,
    S ki tudja, mennyi ezredéve már.

    Egy égi üzenet, mely végre most
    Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
    S boldogan hal meg, amíg rácsukom
    Fáradt pillám koporsófödelét.

    Tanultam én, hogy általszűrve a
    Tudósok finom kristályműszerén,
    Bús földünkkel s bús testemmel rokon
    Elemekről ád hírt az égi fény.

    Magamba zárom, véremmé iszom,
    És csöndben és tűnődve figyelem,
    Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
    Földnek az ég, elemnek az elem?

    Tán fáj a csillagoknak a magány,
    A térbe szétszórt milljom árvaság?
    S hogy össze nem találunk már soha
    A jégen, éjen s messziségen át?

    Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
    Mint egymástól itt a földi szivek!
    A Sziriusz van tőlem távolabb
    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
    Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
    S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

 

Vissza   Főoldal