BA földi világtól egy távoli helyen, a Mindenség közepén, ahova egy pillanatra bepillanthattam, egy hosszú, kanyargózó utat láttam, amelyen végig lények hosszú sora állt. Csendben várakoztak. Ez a várakozás a nyugalmukba örömteli feszültséget kevert. Az út végén egy nagy kapu volt, ez előtt álltak a lények. A kapu akkor zárva volt, de mindnyájan tudtuk, hogy bármikor kinyílhat, és egy meghatározott pillanatban valaki átmehet rajta. Minden lény várta a saját idejét, hogy átléphessen egy másik világba, hogy elhatározása szerint testet ölthessen, és elindulhasson újra egy földi pályán, beteljesítve sorsát, amit vállalt. Hitem szerint így jöttünk erre a világra, és ha elmegyünk, dönthetünk megint úgy, hogy beállunk a nagy kapu elé.

Itt a földön az utunk elején általában két meghatározó személy támogat és tanít bennünket, az édesanyánk és az édesapánk. Az életben való induláskor alapvető mintát ők adnak nekünk. Tőlük tanuljuk meg, hogy milyen is ez a világ, hogyan kell viselkedni benne. Milyenek az emberek, a férfiak, a nők. Milyen egy anya, és hogyan viselkedik egy apa. Ahogy a Földön a vándornak nappal a Nap és éjszaka a Hold mutatja a helyes irányt, életünk kezdetén az apai és anyai viselkedés jelenti számunkra a követendő példát. Később, ahogy kitágul a világunk, más szereplők is gazdagítják, alakítják ezeket a viselkedésmintákat. Akkor alakul ki bennünk harmonikus személyiség, ha a bennünk élő anya- és apakép segítő és támogató alakként tud beépülni a lelkünkbe.

Pozitív anyakép akkor lesz valakiben, ha az édesanyja olyan szeretettel szerette, ami egyszerre volt tápláló, elfogadó és elengedő. Az ilyen szeretet, elvárás nélkül ad, feltételek nélkül fogad el, és nem láncol magához, hanem felszabadít. Az apakép pedig akkor támogató, ha önbizalommal és bátorsággal ruház fel bennünket, és megtanít kiállni magunkért.

Sok kis ember azonban nem olyan szülőkhöz érkezik, ahol ezek a minták adottak. Ilyen esetben az a jó hír, hogy felnőtté válva ezek a belső képek alakíthatók. El lehet oldani a lélekben élő anya- és apaképet a valódi anya és apa személyétől. Ha felvállaljuk a felelősséget a saját életünkért, fel tudjuk szabadítani magunkat a beidegződött helytelen példák hatása alól.

Az a kis gyermek, aki meleg ölelésre, jó szóra és bátorításra vágyik, még mindig ott él bennünk, legyünk akárhány évesek, ha jól fülelünk, meghallhatjuk a hangját. Ővele kell foglalkoznunk először is ahhoz, hogy utána erős alapokon állva neki tudjunk kezdeni annak a feladatnak, amiért tulajdonképpen itt vagyunk. Dolgoznunk kell azon, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, át kell tudnunk ölelni, meg kell tudnunk vigasztalni a bennünk levő kisgyermeket. Aztán gyakorlatoznunk kell az önbizalom és bátorság terén. Ebben sokat segít, ha például az önsajnálat helyett elkezdünk emlékezni, hogy mi bizony egykor álltunk a nagy kapu túloldalán, és akkor kétség nélkül tudtuk, hogy kik vagyunk, és honnan hová tartunk.

Jó emlékezést kívánok Mindnyájunknak!
.