Az áldozatról nagyon sokat tudnék írni, most csak kapcsolódni szeretnék a Hónap mandalájának témájához.

Az áldozat meghozásával olyan mélyen kapcsolódhatunk a tudatalattinkhoz, és változtathatjuk meg az életünket, mint semmi mással ebben az életben. Amikor azt mondják nekünk, hogy bolond vagy, meggondolatlan, felelőtlen, idióta, mert olyan döntést akarunk meghozni, amit hétköznapi ésszel nem lehet elfogadni, akkor hozhatjuk meg életünk egyik nagy áldozatát. Ez az áldozat közelebb visz bennünket az igazi, a saját utunkhoz, segít megérteni, hogy kik is vagyunk valójában, milyen feladataink vannak, és azt cselekedhetjük, amihez mélyből eredő késztetésünk van, amiben motiváltak vagyunk, ami érdekel, és a lelkünket adnánk érte. Az áldozat nem más, mint lenyúlunk a tudatalattink mély bugyrába, és kihúzzuk a következő, a számunkra kijelölt, ránk szabott szerepünket. Amikor meghozzuk az igazi áldozatot, nem is vagyunk igazából tudatában, hogy mit teszünk, nem értjük a környezetünk aggódását, nem érzékeljük mindazt, amit elvesztünk vele, csak azt érezzük, hogy éget a vágy, minden gondolatunk ott jár, s már szeretnénk a nehezén túl lenni, eldobni régi énünk egy darabját, a hozzátartozó dolgokkal, és személyekkel együtt. Ha ilyenkor az eszünkre hallgatunk, akkor könnyen kialakulhat egy patt helyzet, egy krízis, és nem tudunk dönteni, ennél rosszabb nem is történhet velünk, ebbe nagyon sok ember már belerokkant, belebetegedett. Tudatosítsuk magunkban ilyenkor, hogy az áldozat előre vissz bennünket, soha sem hátra. Látszólag óriási veszteségeket okoz, de később visszapillantva érezzük meg, hogy milyen nagy szükség volt rá.

Az élet nem mindig olyan kegyes hozzánk, hogy mindig mi hozhassuk meg a döntést egy áldozatvállalás tekintetében. Ellopják az autónkat, elromlik a kedvenc számítógépünk, elvesznek az adatok, hirtelen megbetegszünk, a párunk bejelenti, hogy beleszeretet valaki másba, s még sorolhatnám a lehetőségeket. A tudatalattink hatalmas, kiszámíthatatlan világával mindig ott lebeg a fejünk felett, mint Demoklész kardja.
Nem rég néztem egy filmet, amely nagyon jól megmozgatta a fantáziámat. A film címe Open water (Nyílt víz). Egy igaz történetet dolgoz fel. Egy szerelmes pár elment nyaralni valamelyik trópusi szigetre, és kivitték őket a nyílt vízre búvárkodni. A lényeg, hogy nem vették észre őket, hogy nem jöttek még vissza a búvárkodásból, és nélkülük ment a hajó vissza, vagyis kint ragadt ez a fiatal pár a nyílt vízen. Körös-körül csak az óceán, sehol sem látható föld. Azt mutatta végig a film, hogy mindezt hogyan élik meg. Először egymásban keresik a hibást, amiért kint rekedtek a nyílt vízen, majd összefogva küzdenek a cápák ellen, védve egymást, és próbálják a reményt fenntartani egymásban, s ahogy fogy az erejük, és egyre bátrabbak lesznek a cápák, úgy mondanak szép lassan le az életükről, és több cápatámadás után, aztán mindketten meghalnak. Sokféleképen lehet meghalni, ők úgy haltak meg, hogy feláldozták az életüket, nem harcoltak tovább, elfogadták a lehetetlent, a halált, a lelkük nem háborgott, békében hagyták el ezt a világot.
Amit nagyon jól megmutattak a rendezők ebben a filmben, hogy milyen borzasztó érzés, hogy a fejük kint volt a vízből, és nem láthattak a víz alá, és soha nem tudták, hogy honnan, és mikor fognak támadni a cápák. Ez olyan helyzet, ami a tudatos és a tudattalan esetét nagyon jól szimbolizálja. Ugyanis a víz felett világos van, mindent jól látni, és számítani is lehet mi történik ott, a segítséget is onnan várták. Ez a tudatos részünk világa! De a víz alatt nem tudjuk mi fog történni, és mikor. Nem tudjuk, hogy van-e veszély-e vagy sem. Borzasztó érzés! Ez a tudatalattink világa! Mit lehet tenni? Amit mi emberek teszünk, az, hogy nem veszünk tudomást erről a területről, olyan mintha csak kezünk és fejünk lenne, ami kint van a vízből.  Mikor valami baleset történik velünk, megdöbbenünk, mintha szíven ütnének bennünket, ugyanolyan megdöbbentő érzés, mikor a cápa megkóstolta a filmben az egyikük lábát. Mikor meg van a baj, akkor kezdünk el foglalkozni önmagunkkal, ők is lemerültek rögtön a víz alá, hogy felmérjék a történteket. Mikor veszélyt éreztek, akkor lemerültek, hogy szembe tudjanak nézni a veszedelemmel. Ez van a balesetek esetében is. Rá vagyunk kényszerítve ilyenkor, hogy alábukjunk a tudatalattinkba, hogy megkeressük a baleset okát, a gyógyulás útját, a megoldás kulcsát, ezért vannak ezek a ránk kimért áldozatok. Ne várjuk meg őket, hozzuk meg időben mindig az áldozatainkat. Vállaljuk az életünket, a sorsunkat, s ne engedjük, hogy mások visszatartsanak tőle.
Félünk az áldozatoktól, félünk feláldozni azt, amit már megszereztünk, megkaptunk az élettől. Félünk, hogy elvesztjük a hozzátartozóinkat, a vagyonunkat, az állásunkat, az egészségünket, mások jóakaratát, stb. Pedig nem a miénk egyik sem, semmi sem a mienk. A filmben a fiatal pár előtt ott volt még az egész élet, tehetségesek, szépek, fiatalok voltak, tele célokkal, és erővel, s egy „véletlen” folytán elveszett minden. Bármelyikünkkel, bármelyik pillanatban megtörténhet valami hasonló véletlen, ha elfelejtünk odafigyelni szívünk, és lelkünk rejtett rezgéseire.

A fenti mintában egy áldozatvállalás előtti helyzetet próbáltam megjeleníteni. Ilyenkor a szabályos kör eltorzul, betüremkedik az oldala (mint egy sejtosztódásnál), mint ahogy a személyiségünk is eltorzul, és a tudatunk is beszűkül általában, hogy elősegítse a mélyben fészkelő mag felszínre jutását. A mandalafestés közben átgondolhatjátok az életeteket, hogy mennyi áldozatot hoztatok, és mennyit kellett az életnek kimérnie rátok. Ha megvan az eredmény, már tudjátok, mit kell tennetek. :-)
 

Kiss Gábor